|
FEGYVERNEKI GERGŐ - költő, újságíró honlapja Prózáim:
Valóság és valóságeffektus Otthon ülök. Nincs kedvem menni ünnepelni. Fáradt vagyok hozzá, és amúgy is élvezni akarom a jó időt. Az eseményekre azért kíváncsi vagyok. A tévé előtt ülök, kezemben távirányítóval, s a lehetséges csatornák között váltogatok kb. félpercenként. Mindenütt ugyanarról van szó – mégis teljesen másról. Március 15. az aktuális téma mindenütt. Az összes tévécsatorna közvetíti az eseményeket, de teljesen máshogy. Komolyan, mintha nem is ugyanazon a rendezvényen lennének a különböző tudósítók. Melyiknek higgyek? Melyik legyen az enyém? Melyiknek szellemében egyem meg a déli gulyáslevesemet, a sóskiflivel? Egyszerűn nem tudok dönteni. Még intenzívebben váltogatom a csatornákat, rohanok az Internethez, és nagyokat káromkodok déli 12-kor. Az egyik, a közszolgálati (hát persze, melyik is lenne! – bocsánat) ünnepélyes főhajtásról, politikusok és protokoll-arcok méltóságteljes koszorúzásról, tehetséges néptáncosok, zenészek és gyermekszínészek színpompás produkciójáról számol be. Na ezt nem szörpölöm be, munkálkodik bennem Lucifer, hiszen nem ilyen idilli-ünnepi hangulatban van az ország most. Egy kereskedelmi csatornára kattintok, de itt nincs déli híradó. Óriási. Itt nézem szabad napjaimban meg a déli híradót, de egy ilyen napon (!) hírek helyett valami nemzeti öntudatot feszegető történelmi filmet sugároznak. Szép. Nagyon. Nem csoda hát, ha nagyanyám egy gyakori mondása cseng a fülemben: „Nem azt nézi zsidó, hogy mi volt, hanem azt, hogy mi van, meg mi lesz!” Na ez az! Most én is azt nézném, hogy mi van, meg mi lesz, de itt csak a múlt. Rendben. Maradt még egy országos kereskedelmi csatorna. Oda is nézek gyorsan, hátha lesz valami déli hírösszefoglaló. Van is. Szélsőséges megmozdulások, repülő tojások, esernyős testőrök, az államfő lemondását követelő bekiabálások, forradalmi szikra, utcai verekedések, megfenyegetett riporterek, összetört kamerák, kordonok, vízi ágyús rendőrök tömege. Mi van? Március 15-e. A tisztán látás kedvéért még egyszer leírom, egy és ugyanazon nap: 2007. március 15. Ebédidő, ebédközben a déli műsorok között váltogatok. Készletemben – bár elég hiányos – három országosan fogható csatorna. Ebből egy kiesek, mert a film perpillanat nem érdekel. Így hát marad két csatorna. Az egyik színpompás megemlékezésről, nagy emberek összejöveteléről, kezüket szívükre téve a magyar Himnuszt éneklő politikusokról és jókedvű bámészkodó néptömegről számol be. Ez van (?). A másik csatorna csuklyát kötő elégedetlen néptömegről, összeütközésről, forradalmi hangulatról számol be. Ez van (?). Egy esemény, és csak két csatorna – két, egymásnak némileg ellentmondó közvetítés. Mi lett volna, ha nagyobb csatornaválasztékom van? Ki tudja. De már ezek a tények is elgondolkoztatóak, mennyire is vagyunk hitelesen tájékoztatva. A példa nagyon elgondolkoztató. Mennyire van tudatában TV-néző ember a mindennapoknak, mennyire szimulálnak, mennyire manipulálnak, mennyire mondanak nekünk igazat, mennyire vagyunk megetetve, mennyire vagyunk ismeretében a dolgoknak? Nem megérdemelnénk? Ne feledjük: a TV egy technikai eszköz, ahol a technikát (pl. képvágás, hangmanipuláció) erőteljesen alkalmaznak a szerkesztők kihasználva emberi fiziológiai adottságunkat, valamint emberi tudatlanságunkat. Pontos mérések birtokában vannak, mire képes az emberi tudat, és éppen ezt a tudásukat használják ki ellenünk, amikor manipulálva vagyunk. Az emberi szem a másodperc nyolcad részénél gyorsabb mozgást nem képes észlelni. Bizony az ember túlságosan is emberi, a technika pedig túlságosan is technikai. E „hibánkat” használják ki a képvágásoknál, gondoljuk csak a látványos trükkfilmekre. Hogy lehetne egy kaszkadőrmutatvány valóság? Hogy lehetne egy tükörből nyakunkért kinyúló véres kéz valóság? Csak épp az a nagy baj velünk nézőkkel, hogy a kép és a hang szimultán élménye annyira valóságosnak tűnik, hogy azt hisszük: a TV-ben valóban valóság van. Nincs valóság, de nem is teljesen fikció. Valóságszerű élményeket kapunk a képkockákról csupán. Az élmény érdekében azonban képesek vagyunk közvetlennek venni a valóságot, és engedni magunkat, hogy hülyegyerekeknek nézzenek minket a műsorszerkesztők. Ezek szerint a híradó filmszerű? Igen akár egy realista filmnek is vehetjük éppenséggel. Egyik rendező így látja a dolgokat, a másik úgy, akár a filmrendező művész. Mi lehet ebben a rendezésben a mozgató rugó? A nézők, akik szenzációra éhesek? Esetleg a politikus, aki pénzeli a szerkesztőséget? Évekkel ezelőtt Vulpes Újságíró-iskolájá-ban tökéletesen megfogalmazza, hogy „nemcsak egyféle igazság van a világon”. Szerinte sokféle oldala van az igazságnak, mivel a szem is sok fajta, ami nézi. Verne egyik regényéből érdekes történetet említ. Két újságíró Tomszkból Irkutszkba utazik vonaton. Az angol újságíró hatalmas síkságról, barátságos falvakról, pompás erdőkről, kacskaringózó folyókról tudósít. A francia újságíró – ugyanazon a vonaton ülve – hatalmas hegyszakadékokról, jéghegyekről, őrült vízesésről tudósít. Hoppá! Na, most melyik hazudott? Meglepő, de egyik sem. Csak épp a vagon jobboldalából tekintett a messziségbe az egyik, a vagon baloldalából a másik. Így néznek azóta mindig – az objektivitásról teljesen elfelejtkezve – egy irányba. Mert ugye a repülőt még senki nem találta fel, hogy esetleg felülről, jól körbe járva kapnánk valóban valós és nem csak valósághoz valamiben hasonlító helyzetjelentést…
Brutális gyilkosság - Egy Örkény-szósszal leöntött szaftos történet részletei -
Különös gyilkosságról számolt be 2012. július 19-én az országos rendőrfőkapitányság. Pum Pál, egy döglöctanyai illetőségű lakos különös kegyetlenséggel oltotta ki
két légy életét.
A gyanúsított, miután a hirtelen jött reggeli frissesség után teljesen magához tért,
részletes beismerő vallomást tett. A nyári szabadságát töltő, egyébként kifejezetten jó
modorúnak, mások által inkább gátlásosnak mondott irodai kisegítőként dolgozó férfi
elmondásából kiderült, hogy hajnali négy és öt óra között először egy, majd aztán két légy
zavarta meg az álmát, erőteljesen igénybe véve jobb fülcimpájának egy miniatűr pontját és
bal karján egy hasonló méretű felületet. A részletes beismerő vallomásból az is kiderült, hogy
a tettes először próbált uralkodnia magán, de többszöri akaratára sem sikerült mély álomba
nyomnia magát, hiába kérlelte felesége: ne légy ideges!
A nyomozás eddigi adatai szerint a legfőbb indíték minden bizonnyal az lehetett, hogy
Pum Pálék hálószobájában repülő, illetve idegesítően zümmögő legyek leszállópályaként
használták Pum Pál alvó testét. Miután frusztráltsága csúcspontjára ért, némi csipát kikaparva
a szeméből, először egy párnával próbálkozott, hogy csillapítsa izgalmát. Egy legyet
15 perc hajtóvadászat után sikerült is azonnal lecsapnia, de egy kisebbel, feltehetően az
áldozat repülni tanuló gyerekével, sehogy sem bírt. Ellene, miután véglegesen regisztrálta
tehetetlenségét, színtelen, azonban igen szúrós szagú gázzal próbálkozott az elkövető.
A döglöctanyaiak döbbenten állnak az ügy előtt. Sehogy sem értik, miért nem kelt
fel még mindig Pum Pál felesége. Közben a helyiek közül egyre többen jelentkeztek, hogy
adoptálnák a gázmérgezést túlélő kislegyet.
(Napfelkelte után, a nyolcórás hírekkel egy időben Pum Pál összeomlott tettének súlya alatt.
A börtön takarítószertárából eltulajdonított egy nagy doboz légyirtót, amelyet kiürülésig saját
szájüregébe fújt.)
Fegyverneki Gergő
|
