KOMLÓSI KORNÉL - költő prózái

Komlósi Kornél: Verset írok

Nyolc éve írok, többnyire verset, ám ennyi idő sem volt elegendő, hogy kitapintsam, milyen erő is hajt a papír fölé egyre, milyen az a laza világokból összeeszkábált pillanat, mikor verset ír az ember, pontosabban élet, mit képtelen vagyok írás nélkül teljesnek tudni, mit nem lehet elégszer kibeszélni.Persze, hogy meghalad ez az erő, hiszen ki tudná tetten érni gyökerét, saját magunkat, igazi lényegünket.A vers a legjobb próbálkozás, hogy közel kerüljek magamhoz, s a közelemben tudjak maradni,ezért muszáj egyedül lennem, egy percre, agy órára, nap, mint nap,amin nem osztozom senkivel, mert a világ természetéből fakadóan mindig elűz magamtól, megakadályozva ezzel az előrelépést az alkotásban, megzavarva az utat, ami magamhoz vezet.Ha írok, legtöbbször gondolatban, séta, nézelődés, álom közben,a legnehezebb hallgatnom, valakire magamban, kiről néha elhiszem, s néha tudom, messze él, távol mindentől, amit láthatok, hallhatok, ki szégyentelen szedi versbe magát, mert alkotni, csak szégyentelen lehet.

Ki értheti meg, hogy szavak egymás mellé pakolásából, hol mágia, hol pedig minden sejtetést nélkülöző, egyszerű leírás keletkezik. Mi az a plusz energia, vagy bárminek nevezzük, ami verssé emel egy szöveget,ami nélkül átsiklik szemünk a sorok felett, mivel kell rendelkeznünk a versírás mestersége mellett ahhoz, hogy valóban verset írjunk?Ki tudná ezt,de azt érzem, hogy kéretlenül érkezik és nem mondhat olyan okot neki a költő, mely maradásra bírná, ha útra kész.Talán tudat alatt minden alkotó vágyja az érkezését, de néha sajnálja azt, kihez betér.
Verssel élni boldogság, verset írni ünnep, kevesek kiváltsága, s a legkevesebbeké a tehetség, a lenge zseni felismerése ebben túlmisztifikált világban, ahol József Attila már-már kitalált legenda, mintha ezer éve élt volna, természetesen Adyról nem is beszélve, aki pedig mintha nem is élt volna, ahol egy tetves életrajz, életút története többet ér egy életműnél, ahol mindezt örökségül hagyták ránk a korok, ahogy rájuk is az őket megelőzőek,akkor érthetjük meg talán a legjobban, milyen keveseké is a kiváltság, a kortársak igazi értékükön való kezelése.Igaz, Dunát nem lehet velük rekeszteni, de vannak, alkotnak zajtalan és az én hitemet ők erősítik, hogy az a bizonyos plusz energia nem vész el, sokakhoz betér, sokaknál elidőz, hogy lehet még lázzal írni, szégyentelen.
Verset írok, igyekszem mindent elhagyni magamból, mi fölösleges,de ez a legnehezebb, nem leírni, de nem is elhallgatni, talán ez lehet a költészet kapuja. Nem leírni és nem elhallgatni, ki érti, milyen fordított logika ez, mire soha nem tanítják az embert, mivel nem lehet élni, de nélküle alkotni sem. E kettőség űz a legegyszerűbb felé, a maghoz, amit már pofátlanság darabokra szedni, másrészt a bonyolultabb képek felé, melyek szabadsága újabb kettőségeknek ad otthont, s így tovább, végig az úton, végig a valóság ösvényén és a képzelet útján.Sok ember él bennem, sokan mennek az úton és mind írni akar, az is, aki nem tud, általában nekik nem engedek, de nem tudok mindig erős maradni, hát akadnak vállalhatatlan emberek az emberben, csitítom magam, nem baj, a gyermeknek is csak megjön a kedve valamikor az íráshoz,akit a legjobban szeretek mind közül, s ha ő vezeti tollam, őszintén boldog vagyok, s nem többi részem siratom, hanem őt köszöntöm, legtisztább részemet.

Verset írok, igyekszem mindent meghagyni magamból, mi a gyermek, s lesz ami lesz, írok, vállalva az ünnepet, hogy kielégítsek egy, ma még határtalannak tűnő vágyat, megéljem a verset kívül-belül, hisz belőle való vagyok akkor, hogy történjen valami bennem, ami más cselekedettel nem hozható felszínre, nem tapintható és nem hallható, hogy az a bizonyos plusz energia megmaradjon és növekedjen, akár csak egy perc erejéig is. Hogy mi a vers, még mindig nem tudom, de ha árok lenne, nem próbálnék híd lenni fölötte, nem akarnám kigazolni, csak belefeküdni, összekuporodva.

Copyright - www.webleg.hu