KOVÁCS GERGŐ - író honlapja

Életrajz:

Tanítóképző főiskolát végzett, majd a Bálint György Újságíró Akadémia újságíró szakát. A debreceni Csokonai Színház kórusában hivatásos énekesként dolgozott öt esztendőn át, majd Budapestre költözött, a Blikk újságírójaként biztosította megélhetését.
Dalszerzőként saját dalait is énekelte. 2007-ben lett a FAK tagja ekkortól írt film és zenekritikákat, melyek megjelentek a FakTúrában. 2015-ben kezdett el novellákat írni.

NOVELLÁI:

Az alábbi írásokban, a nyugalmat megzavaró elemek lehetnek!!!

’háromság

- Béla! - böfögte fel harsányan Répa. Este volt, harangoztak. Béla nem nézett rá, a templom falát bámulta szórakozottan. Szél támadt, a válla fölött megnyílt egy időbuborék. Egy varjú odább lépett. Esni kezdett, Répa kitátotta a száját. - Vagy hogy híttalak mán tegnap, Jocó...? - mire egy gólyafiók leesett a villanyoszlopról. Béla (vagy Jocó) még mindig nem nézett fel, lassan, szótlanul belenyúlt a buborékba. Répának taknyos lett az orra, és az anyja húsgombóca jutott eszébe. Béla (legyen Béla) kotorászott egy darabig a buborékban, s a karja odaátról egy cserépmaszkot emelt elő. Antik darabnak látszott. - Diszkóba nem voltál? - kérdezte Répa, és bedobott egy ezrest a csatornába. - Táncoltak - mondta, és úgy érezte, ő mindent megtett. Béla arca nem árulta el az érzéseit, a maszkot nézte. Répa ment volna, görcs állt a hóna aljába. Vigasztalásképp egy másodfokú egyenletet rajzolt a jó karjával maga elé. Béla erre levette az arcát. Könnyen lejött, emberszínű folt maradt a helyén. Milyen hetyke legény, gondolta Répa és becsukta a száját. Tele volt esővízzel, lenyelte. Béla közben - szándékát egyáltalán nem rejtve - beletette az arcát a buborékba. Az, orrfújást idéző hangon elillant a semmibe. Répa megsajnálta magát, és megkívánt egy tortát. Nehéz élete volt. - Mentünk tegnap anyámék - motyogta, de belül már feladta. Ha akkor szembejön egy ló, leüti. Béla arc nélkül ámuldozott. Csuda egy világ volt ez, kicsi emberek jártak, sokáig éltek. Hálás volt a hűvös esőért. Répa szeme alól folyt a festék, lenézett, hét számmal nagyobb volt a csizmája. - Vagy Pali? - nyögte utoljára. Béla végre ránézett, amennyire ez arc nélkül lehetséges és egy újabb buborék jelent meg, az orra helyéből jött elő. Kisvártatva előhúzta belőle a cserépmaszkot - szakasztott a Béla volt - és az arca helyére illesztette. A maszk mosolygott. - Találkozunk ötezer évvel ezelőtt. - mondta kissé visszhangozva. A buborék megnőtt, Béla belépett, és mindketten eltűntek. Csupán egy bontott csirke és egy fél minyon maradt a helyükön, sztaniolpapírba csomagolva. Répa könnyek fátylán át látta, hogy kisütött a nap, és templomkert szobrai közül egy ismerős arc tekint reá. - A vaníliás finomabb, kiáltotta dacosan, majd beletúrt egy járókelő hajába. - Ma akkor is én nyertem - nézett szét félszegen, bár a falu nem volt igazán ismerős.

A varjú pedig pont úgy nézett, mint aki nem ért semmit.

Gyász

Az öltöztető pár perce már elment, a tükörképe még mindig félkész sminkben, magabiztosan mosolygott, miközben ő már lehajtott fejjel bámult maga elé. Az Amazonas deltáját figyelte, már tudta kívülről. Sao Paolo után elkezd ágakra bomlani, kis szigeteket alkot - az ott a macapá-i ág, ott távolabb pedig a marajo-i öböl. Gyerekként rengeteget bújta a világatlaszt, bár tudta, hogy a torkolat képe viszonylag gyorsan változik, ma már biztosan másmilyen. Végre rájött, hogy a visszereket nézi a combján. Elgörbült a szája, de aztán melegség öntötte el: lám a kétségbeejtő dolgokban is képes meglátni a szépséget. Nem jellemző az ő szakmájában. Felpillantott, visszamosolygott a tükörképére.
Hirtelen úgy érezte, az egész öltöző zuhanni kezd, őt pedig feldobja a levegőbe a zéró gravitáció. Pedig már hónapok óta nem jött rá a happáré. Tudta mi jön, mégis úgy szakadt rá a valóság, mint egy vödör jeges trágyalé, jó néhány másodpercébe beletelt, míg eszébe jutott levegőt venni. Farkasszemet nézett a tükörrel. Igen, súlytalan vagyok, egzisztenciális csőd vagyok, modern ember problémája vagyok, midlife crisis vagyok. Megbeszéltük már nem egyszer, szöszi, világos, nem kell pszichiáter. Jaaj, az a kurva elemző tekintet. Hogy ki is vagyok én, mi? Ki vagyok? Még mindig gőzöm sincs, hagyjál már. Ez nem, ez biztos nem, meg te sem, tükörpicsa. Ez nem lehetek én. Nem így volt megígérve, ez nem lehet, nem lehet! Kérem…! Csináljuk vissza, - most mit bőgsz? - csapó mégegyszer, felvétel, gyerekkor, szobajelenet. Mehet? Ülök a hokedlin, előttem kis tálkában jó meleg kakaó, kalács ázik benne, rajzfilm megy. A napi gyermekrutin, nagy levegő, kifúj, beszív, anya mesél, apa sehol, mindegy, elandalít. Ez az, jól van, jó kislány. Érzed a súlyod? Hah, van mit. Nyomsz a latban, és akkor még finom voltam. Na, préselődj vissza a székedbe.
Lófaszt! Hagyjuk már a gyerekkort! Mégis mire fel ez a nagy önsajnálat? Töröld már meg a pofádat! Vagyok, aki vagyok. Én vagyok én, meg te is ott a tükörben. Dolgozó nő, nem? Szeretem is csinálni, mondj már valakit a környezetből, aki ezt elmondhatja magáról? Kemény Marcsi? Az epét hány, ha be kell jönni, a Kóródi Éva meg rühell mindenkit, és még büszke is rá. Pff, a művésznők. Mi már megint ez a kishitűség? He, szöszi, ne nézzél már úgy, mint akit lehánytak! Kitől látsz ilyen elkötelezettséget, ilyen alázatot? Imádod a kamerát és a kamera imád téged, akkor kezd élni a jelenet, ha te belibbensz. És ez nem könnyű műfaj, nem a mainstream. Nem vattacukor, hanem a lecsupaszított, tetűmocskos valóság. Nem délutáni limonádé, nem háttérzaj a sütihez meg a teához. De tényleg! Kire legyek féltékeny? A mutatós kis libákra, akik azt hiszik, ha fiatalok, szépek és gondolkodás nélkül elfogadják azt amit a rendező a szájukba ad, akkor máris sztárok lesznek? Művészet, műhelymunka – mond ez még valamit? Amikor közösen, vért izzadva igyekszünk bemutatni az emberi természetet a maga teljes mélységében, a legősibb mozgatórugókat, vágyakat. A legféltettebb titkokat, alantas és fenséges ösztönöket, obszcenitást és kifinomultságot és az ezek mögött megbúvó szeretetet és odaadást. Persze a nagyközönség sík hülye ehhez, folyton az a szöveg, hogy ebben mi a művészet, de hát ki nem okádja le a nagyközönséget. Mi nem szarral gurigázunk – erre horkanva felnevetett. Amíg van annyi hozzáértő ínyenc, hogy eltartson, addig csináljuk, és ennyi, befejeztem, nem akarok erről hallani többet. Majd még itt mentegetőzőm. Kurva, beteg világ!
Hátrafésülte szőkén csillogó haját, kis alapozót vitt fel az arcára. Azért még mindig szép vagyok. Jó, van néhány hurkám a derekamnál, meg visszeres a lábam, de az nem fontos, úgyis az arc, a szem a fontos. Ha a szem él, akkor nem veszíthetsz. Elmosolyodott. Szép Ilonkám. Jó, rendben, nem akarok én irigykedni. Semmi bajom nekem senkivel. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Ha arra van igény, hát csinálják, csak ne néznének le folyamatosan. Én csak ezt utálom, hagyjuk élni egymást. De miért csak nekem megy, áhh, mindegy. Huhh…gyönyörű az arcod, milyen csodás kontrasztot ad egynéhány durvább jelenetnek. Az éteri szépség és a földízű rögvalóság. A bukott angyal… Ha látnák… Hogy mi van itt belül. Úgy megmutatnám. Csak nem jött be. Pedig szeretnék rendezni. Talán hülyeség feladni. Olyan képek vannak az agyamban, olyan szituációk, amikre szerintem még nem is gondolt senki. Szerintem kurva nagy dolgokat tudnék csinálni, befuthatnék, úgy értem híre menne, talán nem nézné meg mindenki, de tudnák a nevem. Nem a csillogás érdekel, meg hogy nyalják a seggem, de jólesne pár elismerő szó azoktól, akik most átnéznek rajtam. Szánalmas, tudom, de jólesne. Na persze nem valami elvont, lila ködös maszlagot csinálnék. Egyéni látásmód, néha bizarr, meghökkentő képek, egy kis Pasolini egy kis David Lynch, pár jóféle csavar de úgy hogy bárki át tudja élni, és gyönyörködhessen benne. Jó, oké, a mindenki alatt az erre fogékonyakat értem. Nekem sose volt gáz az igényes meg a kommersz keverése, imádok Tarkovszkijt bámulni, az öreg, elnyűtt, eredeti Star Wars pólómban.
Idáig jutott, mikor rájött, még soha nem érezte ilyen nehéznek a seggét. Valósággal gyökeret eresztett a székben. Persze, már megint hülye vagyok. Lynch meg Tarkovszkij, mi. Ébredj, csöcsike! Már megint jó messzire utaztál, közben mindjárt jelenésed van, és még meg kell csinálnod a kontúrt annak a szép, nagy buta szemednek. És időben haza kéne érni, mert a babysitter is ember, biztos menne már pasizni, ha van egy csöpp esze. Rendezőkém, egyem a szívedet. De azért bírom, ahogy ki tudom forgatni a sarkából a valóságot. Ha csak néhány percre is. Mi, már egy óra is eltelt? Még szerencse, hogy nem aludtam be. Tükröm, tükröm, ne szidd az anyám (-Rámás csizmát visel a babám), hjaj, ne fárasszam már magam. Na, kész vagy. Szép vagy. Szép vagyok. Tudom. Ne is mondj semmit. De van munkám, nem? És várnak, odabent várnak. Talán az se túlzás, hogy szeretnek. A Kemény Marcsi biztos. Ő megért, asszem. Jó lenne még itt üldögélni, olyan jó volt ez a pár óra. Kicsit olyan, mint szakítás után. Fáj, de valahogy jól fáj. És még nem akarom, hogy elmúljon. Ja-ja csillagvirág, csak már hívták a takarítókat, úgyhogy nem sokára jön Tündike, hogy feladja az utolsó kenetet. Ezt is a szöveget is én találtam ki, a többiek órákig röhögtek rajta, azóta is használják.
Álmoskásan indult el a felvételi szobába, Tündike kávéval várta. Mindenki köszönt és mosolygott, pedig már fáradtak voltak. A hangosító rákacsintott, az operatőr pacsira nyújtotta kezét. Ő is mosolygott, helye volt a világban. Egy hófehér baldachinos ágyra kellett lefeküdnie a szoba közepén. Kényelmes volt, szeretett világos színekkel dolgozni. Látta, hogy rendező unottan piszkálta az orrát, és arra gondolt, ez a jelenet se fogja még csak megközelíteni sem az ő vízióját. Egy pillanatra satuba fogta a gyomrát a kétely, hogy van-e mindennek értelme, és nem kéne-e mégis kisétálnia a szobából. Végül is lehetne titkárnő is. Behunyta a szemét, próbálta magát elképzelni titkárnőként, de nem sikerült. Udvarias férfimormogást hallott a közelből. Szia Samu – felelte csukott szemmel mosolyogva, de már máshol járt. Bowman vagyok - jutott eszébe az Űrodüsszea – Által megyek a féreglyukon.
Narancsszínű izzást érzett a szemhéján át, lassan kinyitotta a szemét, pislákolt a nagy világosságtól. Aztán egy vaskos, meztelen férfiülep közeledett a feje felé, Halálcsillagként takarta el a fényt, a szőrszálak enyhén meglebbentek a szélgép fuvallatától. Ez is jó volt, utálta a férfi szőrtelenítést. Samu érti, hogy miről van itt szó. Ahogy nyíló rózsával az arca fölé ért, kéjes mosolya ismét fényben fürdött, szeme csillogása glóriaként vette körbe, ahogyan engedelmesen kitátotta a száját.

Szerelem

- A Lugert! – kacsintott hátra Günther a félszemű Elsához. Skorpió, akárcsak ő. Ma úgy meghágja, miközben véresre karmolja a hátát, hogy a nő azt se tudja majd, hogy a fájdalomtól vagy az élvezettől sikítson. Csak nehogy magán hagyja a szemkötőt, pár hete közvetlen közelről lihegett bele a sötéten vonagló üregbe, és akkorát élvezett, amekkorát még sose, mióta a nagynénje kezelésbe vette a izgágán ágaskodó szerszámát tizennégy éves korában. Kicsit sem diszkrét dudor jelent meg a nadrágján, megnyalta az ajkát és visszafordult a fejkendős öregasszony felé. A nő maga elé meredt, megváltásként várta, hogy vége legyen. Günther az asszony hajában araszolgató bogárra meredt és meghúzta a ravaszt. Vörös pép zúdult a nő mögött dülöngélő fiatalember arcába.
Günther grimaszolt, elégedetlen volt a Lugerrel. P08-as Parabellum volt, rémesen be tudott piszkolódni, legalább is ezt hallotta a fronton harcolóktól, és bár megbízható pontos fegyver volt, a hatótávolsága hagyott kívánnivalót maga után. Azt hitte, a golyó simán átmegy a nő agyán és még azt a félcédulást is telibekapja. Aki ehelyett most itt picsog és remeg, mint a kocsonya, azzal a pofás kis agyvelő darabbal a szája szélén. Günther szórakozottan megpaskolta a fiú vállát, mire az felsikoltott. – A Mausert! – visszhangozta a folyosó, az egyetlen lámpa fénye elveszett a homályban imbolygó alakok közt. A fiú térdre esett.
- Ez így nem jó. – szólt rá tettetett szigorral. – Fel kell állnod, meg szeretném nézni, átviszi-e a mögötted álló fejét is. Épp egyforma magasak vagytok, szóval még bírd ki egy kicsit, légy szíves! - Elsa a markába nyomta a Mausert. Günther szemügyre vette, csinos, barna markolatú kézifegyvert. C96-os „Broomhandle, öntöltő típus. Régi darab, de bivaly ereje van. Célzott, majd hátrafordult Elsa felé, csókot cuppantva a levegőbe, úgy lőtt. Mire hátrafordult, a fiú helyett egy tagbaszakadt, verejtékben úszó cigányembert látott, arcán csupa véraláfutással. A fiú vére a vállán száradt, úgy látszik az a fránya koponyacsont eltérítette a golyót. Az óriás alig érzékelte a testébe fúródó lövedéket, de kisvártatva mégis térde rogyott.
- Legközelebb szóljatok be a fiúknak, hogy ne fárasszák ki ennyire az anyagot! És hozzatok egy széket! Ez már nem fog felállni. – a hátsó asztalhoz lépett. – Elzácska, mije van még nekem? – és már nyúlt is a következő fegyverért. – Á igen, kilenc miliméteres Walther P38. - A legbiztonságosabb pisztolyok egyike volt, kibiztosítva is lehetett hordani. – Ezzel még véletlenül sem lövöm magácskát lábon, igaz? – a nő mosolya résnyire szűkült. Günther leült, áldozata álla alá nyúlt. – Fentebb a fejet, így, egy kicsit oldalra. Így. Most repül a kismadár! – de nem húzta meg a ravaszt. A nagydarab fickó mögött egy gyerek állt. Nem látta pontosan a homályban, de hosszú ruhájának sziluettje alapján egy nyolc-tízéves forma lány lehetett. Günther izgatott lett, szeretett gyerekekkel dolgozni, képlékenyek voltak, mint a gyurma. – Lépj előre gyermekem! – intett feléje. A kislány kilépett a homályból, mögötte a szakadatlan nyöszörgés szinte belesimult a folyosó penészes falaiba.
Günther jóleső izgalma eltűnt, zavartan tartotta a pisztolyt az óriás homlokához. Az már szinte nem is lélegzett. A kislány rámosolygott Güntherre, akinek a kezében észrevétlenül elsült a fegyver. Ketten maradtak. Meredten mérte végig a gyermeket. Tiszta vászonkabát és kordbársonynadrág, sehol egy szakadás. Az arca, a nyaka, a keze sértetlen, szőke göndör haja frissen mosottan hullott alá. Günthert mégis az arckifejezése aggasztotta – szúrta mint tövis a köröm alatt. A lány szeme ragyogott, szája finom mosolyra nyílt, csak úgy sugárzott belőle a derű és a megértés. Ez valami őrült – gondolta – beleőrült abba, amit kapott. De a kedves arcon hiába kutatta a téboly ismert jeleit. Régi kép zavarta fel emlékeit, hétéves volt, az utcabeli Martha pedig nyolc. Egy kiadós fogócskázás után nézett rá így a lány, frissen, kipirultan. Elhessentette a gondolatot, az előtte álló tünemény viszont valósággal lebénította. – Hányas barakkban laksz, kicsim? – A lány három ujját tartotta maga elé, és tovább mosolygott. – Ismerlek én téged valahonnan? – A lány nemet intett a fejével. Günther nem tágított. – De találkoztunk már, nem igaz? A lány kivárt, majd sokat sejtetően bólintott. A férfi idegei pattanásig feszültek. – És mit vigyorogsz így, ha szabad kérdeznem? Dilinyós vagy? Nem tudod, hol vagy? – Nem elég, hogy a kölyök elrontotta a játékot, de hideglelős bizonytalansággal ajándékozta meg, gyomra elnehezült, kezében egy tonnát nyomott a Walther.
Hátrafordult az üres asztalhoz a következő fegyverért. Elsa valószínűleg kiment a vécére, nem szerette nézni a gyerekeket. Günther mindig puhának tartotta emiatt, és néha a lojalitásában is kételkedett, de most nem érdekelte, idegesen matatott az asztalon, majd felkapta a Tokarevet. Vadonatúj TT-33-as, Browning típusú, kengyeles-bordás kiszerelés. Egyszerű, könnyű, pontos. Nem viszi át a koponyát, de most épp erre a könnyedségre vágyott. A lány fejére célzott, de attól az arctól szinte megfagyott a keze. Áradt a szeretet a búzakék szemekből, a mosolyba némi cinkosság vegyült, úgy nézett ki, mint aki mindjárt karon ragadta, és kiviszi a virágos mezőre futkorászni. Mint aki valami nagyon fontosat tud a múltról vagy a jövőről, és alig tudja magát türtőztetni, hogy ki ne ejtse a száján.
Günther izzadt, kezében remegett a pisztoly. Utolsó erejével sikerült hideg iróniával megszólalnia: - Hát akkor, részemről az öröm! – és tüzelt. Majd sarkon fordult és kislisszolt a szűk ajtón, majdnem elfelejtette bezárni maga után. Sietősen lépdelt, majdhogynem futott, mielőbb ki akart érni a felszínre. Odakint egy motorháztetőre dőlve hatalmasat kortyolt a levegőből, remélve, hogy mindjárt rendbejön. De semmi sem volt rendben. Akaratlanul is felidézte a lány arcát, és kis híján elhányta magát. És ahogy a lövés után eldőlt…Günther hosszan kifújta a levegőt. Volt valami abban a zuhanásban. Színpadiasság. Kiszámítottság. És még földet érve is csak mosolygott. Elsa a közelben dohányzott. – Csak nem jól lakott mára, Herr Schmidt? – kérdezte évődve és úgy vizslatta, mint egy beteg oroszlánt. Günther nem válaszolt, de azért megjegyezte magának a nő kérdését. Néhány pofon valószínűleg elcsattan, miközben hágja. De most nem érdekelte az üres szemgödör és sebhelyes, harapásnyomos ágyék, ma legyőzték, és ezt nem lehet józanon bírni. Egy üveg konyak, a puha ágy, és egy jó hosszú alvás kell most. Lehetőleg álmok nélkül.
Ötvenkét röpke évvel később épp a legszükségesebb holmijait csomagolta. Alsónemű, ing, borotva, laposüveg. És a Mauser. Sose vitte ki a házból, csőre töltve tartotta a párnája alatt. Nem mintha aggódott volna a helyiek miatt. Tarapoto álmos kis városka volt az Andok lábánál. Berakta a hátizsákját az anyósülésre, és még egyszer körülnézett. Háza takaros, kertje az egyik legszebb a környéken. Jó élete volt itt, házhoz jöttek a lányok. Szerette a prostituáltakat és azok is megtanulták tisztelni őt. De az utolsó pár évben, ahogy lelohadt a kedve úgy vált egyre mogorvábbá. Éjjel sokáig figyelte a birtokot az ablakból, és a modern biztonsági rendszer mellett is csak váliummal tudott elaludni. Néha megfizetett egy-egy lányt, hogy éjszakázzon nála a szomszéd szobában, de egy idő után már nem jöttek, szorongása rájuk is átragadt. Biztos volt benne, hogy senki sem tud a múltjáról, csupán az a néhány ember, aki hozzá hasonlóan rejtőzködött. Legtöbbjük már a halálra készült, de néhányukat ugyancsak nyugtalanította valami, nekik is megvoltak a maguk kísértetei. Tőlük jött végül az ajánlat, ami miatt most útnak indult. Egy, a háborús bűnösöket segítő titkos szervezet gondoskodott róla, hogy utolsó hónapjaikat, éveiket teljes biztonságban, háborítatlanul tölthessék el. Nem messze az brazil határtól, a Matses Nemzeti Parkban egy hatalmas, biztonságos barlangrendszerben alakítottak ki nekik megfelelő szállást. Ideális búvóhely, az ellátásáról pedig gondoskodni fognak.
Szerencséje volt – egészen a hegy lábáig autóval tudott menni. Körülnézett a kihalt tájon - tökéletes csend volt, szellő se fújt. Kezdte magát kellemetlenül érezni, de megpillantotta a távolodó teherautót és egy kicsit megnyugodott. Hamarosan a többiekkel is találkozni fog. Elindult befelé a hegy gyomrába, kis lámpák és útjelző táblák segítették a tájékozódást, időnként díszesen felírt neveket látott a falon. Egy pazar, boltíves üreg bejáratán a sajátját pillantotta meg, és némi habozás után belépett. A talajt meglepetésére parketta borította, a terem közepén ágy, íróasztal, egy gyönyörű antik szekrény, és egy kanapé foglalt helyet. Kellemes, enyhén párás meleg volt, valószínűleg éjszaka sem hűlt le a levegő. Egy kisebb üregben angol vécét látott, fogalma se volt, honnan jön a víz és hova kerül, amit lehúz, de nem törődött vele sokáig. Enyhe csobogást hallott, egy szűk résen át fenséges barlangi tóhoz ért, amit diszkréten világítottak be a halogénlámpák. Jó lesz itt fürdőzni a többiekkel majd. Máris otthonosan érezte magát, fütyörészve dobta a poggyászát a kanapéra.
Végre aludt mint a tej, horkolása szelíden visszhangzott a barlang falán. Rég nem érezte magát ilyen frissnek, mikor az óra kilenckor felcsörgette. Kinyitotta a szemét és akkorát sikoltott, hogy belezengett a hatalmas üreg. A vászonkabátos szőke kislány az ágya szélén ült. És mosolygott, ugyanazzal a szeretettel, mint régen. Günther sürgető viszketést érzett a bal lábában, és már nyúlt volna, hogy megvakarja, amikor rémülten észlelte, hogy nincs többé karja, amit használhatna. Lepillantott és újból felsikoltott: két lába helyén mindössze két csonk fehérlett, tökéletesen beforrva. Egy csepp vér sem volt az ágyon. Könyörgően nézett az angyali teremtésre, aki könnyes szemmel borult a vállára.
- Ó, drága, drága Güntherem, gyönyörű kedvesem! Végre újra látlak! El sem hiszed, milyen régóta vártam már, hogy a karomban tarthassalak! Tudom, hogy most szörnyű, de hidd el, nekem sokkal inkább az. Fogalmad sincs, mennyire. Most még nem érted, hogy mi történik veled, és a neheze még rád vár. Bárcsak átvállalhatnék valamit a fájdalmadból és az időből, amit itt töltesz majd. De nem lehet, ezen neked kell átmenned. Ha tudnád, milyen csodálatos leszel! A legcsodásabb mind közül! Nagyon szeretlek. Tudod, mi ritkán szeretünk.
- Öööölj meeg! – hörögte a férfi.
Csssss…jól van, jól van, próbálj megnyugodni! Ne sírj, mert akkor én is fogok, és már így is annyit sírtam. Annyira fáj, hogy azt elmondani sem tudom. De így helyes. Nagyon rossz dolgokat tettél. Egy házasságtörőt nem hozhatok ide. Egy mezei gyilkost sem. Ne hidd, hogy elítéllek, nem azért jöttem. Szívem szerint megölnélek - ha neked fáj, az nekem is. Évszázadokig fog fájni… De már nem tudlak megölni... Már senki se tud. Ittál a könnyemből. Ne aggódj, itt biztonságban leszel. Ez a barlangrendszer teljesen üres, nincs itt senki rajtad kívül. Senki sem fog rádtalálni. Semmire nem lesz szükséged. Jaj, kicsim..! Ne félj, idővel könnyebb lesz. Lehet, hogy az őrület hamarabb jön, mint várnád. Az majd tompít. Pár száz év múlva aztán tisztulni fog a köd és gyönyörű gondolatokkal kezdesz majd játszani. Érezni fogom, amikor készen állsz. Mire érted jövök, ezer Buddha fényével ragyogsz majd. És akkor emlékezni fogsz rám. És arra, hogy te ki vagy. Akkor nagy-nagy sötétség lesz ezen a bolygón, de te és a társaid, akiket most világszerte elrejtünk, ti lesztek a kiválasztottak, akik fényt hoznak a reménytelenségbe. Én pedig ott leszek melletted és soha semmi nem választhat el többé tőled! – elmosolyodott - Addigra megnövök, emiatt ne aggódj, neked pedig erős új tagjaid lesznek. Hidd el, mindez meg fog történni. Már történik. És már megtörtént.
Most próbálj meg aludni, nehéz mindezt egyszerre megemészteni. Ma éjszakára még melletted maradok, aztán holnap indulsz… én pedig várni foglak a másik végén.
Az alkony gyorsan ereszkedik a tájra. A hegy zord monolitként terül el a némaságban, ahogy a következő hétszáz évben is teszi majd. Nem a barlangászás évszázadai lesznek ezek. A hegy gyomrába vezető folyosók is csendbe merednek lassan, de most még halkan, csaknem az érzékelés határán egy férfi és egy kislány hangja hallható, ahogy a fájdalom hegyei alatt nyögve lassan álomba sírják magukat.

2016-01-14

Copyright - www.webleg.hu